Bögrét ölelünk, Titkokkal kuporogva. De fő a diszkréció. Torony-béke. Jó zene kéne. Van. Vagy ez a csönd!? Eblelkű, hű bizonytalanság. Tolnay Donát „Theodor”

Kívánok szép napot! – mondja, s belép.

Bartusz leteszi a kezében tartott teáscsészét, s félig elfordulva egy csicsergő- a mozdulat közben alig hallhatóan megcsörren az övén hordott lánc- kávéházi szépségtől, biccent az éppen érkező, frakkos, cilinderes lébemannak. Vidra a terem egy távoli sarkában ül, s éppen pötyög valamit egy fa, és aranyozott rézberakású neoavantgard stílusú (Szelíd motorosok és Hair style, próbáljátok elképzelni, még nekem sem sikerült teljesen) számítógépbe, miközben motyogva összefüggéstelen szavakat ró egy piszkos kitépett fecnire. Vera az ablakpárkányon ülve bámul ki a deres, párás ablakon, mint aki vagy a fehér felülettől, vagy a mögötte elterülő kikötőtől várja a "Szélmentes birodalomba" való bebocsáttatást, kezében, egy krémszínű bögrében (vagy piros, mert arra gondoltam először) pannonhalmi laudés teát lötyköl. Lia egy magasított bárszéken üldögél, arcát két kezével támasztva könyököl. Pizsamában ül, arca csupa pötty. Előtte megkezdetlen "Safe Sex Ont The Beach" koktél. Mellette Theodor hátát a bárpultnak vetve ül a földön, kezében egy mappa, abba rajzolgat, s arcán olykor-olykor "fülesi"-méla vigyor sejlik át. Klaudia, pedig beszél. Ő az a kisasszony, aki Bartusszal társalog. Imi nincs itt. Imi a következő Pegazussal érkezik egy távoli föld nevű bolygóról, ahol neki be kell bizonyítania, hogy ő nagyon is jól tudja azt fejből, amit kinyomtattak. Mindenki itt van. Ancsa is. Ancsa a kikötőben van, és kavicsokat hajigál a hajnali dér alatt pihenő, csendben fodrozódó vízbe. A dér kicsípi az arcát. Nagy a csend kint. A levegő tiszta, a fenyőket némán csapdossa néhány kora reggeli fuvallat Minden olyan meghitt. Olyan Páholy.

Részlet Hauszknecht Bence naplójából
2004. július 18.

Kedves Naplóm!

Ma fenn kutakodtam a nagyapáék padlásán, és egy legalább ezer éves koffer mélyén találtam valamit. Egy lapot. Ez persze így magában, még nem is lenne különös, hiszen a házak teteje alatt mindig rengeteg kacat lapul, melyek olykor az enyészetnek áldozzák életüket. Amit találtam egy barna papiros volt tele kék tintával, amit az elmúlt század feketére nyűtt. Néhai ükapám Hauszknecht Imre, akit mindenki csak Jimnek ismert, kézírása ez. Nagyapa sokat mesélt az ő papájáról. Állítólag nagyon hóbortos alak volt. Olyan íróféle, ám igazából soha nem tett szert túl nagy hírnévre. Úgy döntöttem, hogy a fölfedezett kincset megosztom veled kedves naplóm:
„Kávéházi gondolatok”
Ötvenhat, ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc… két óra pontosan. Már csak harminc perc, és itt lesz mindenki, legalább is előre láthatólag. Megint korábban jöttem bő negyven perccel. Ez van. Hiába fogadom meg, hogy ezentúl nem jövök előbb, én már csak ilyen vagyok. Nap-nap után idejekorán érkezem meg, ha meg nem akkor biztosan kések, de pontos csak igen ritkán vagyok. Teát kortyolgatok, miközben a csillogó üvegen túli Budapest, eme kicsiny szegletét bámulom. Nézem a kocsikázó urakat és a korzózó hajadonokat. Várok. A többiekre. Ezalatt a tea illata, mely keveredik a különféle dohányfüstök bódító füstfellegeivel, megtisztítja tudatom a mindenféle nem ide való, a hétköznapokból magammal cipelt gondolatoktól… Nyílik az ajtó és egy hosszú hajú, szemüveges fiatalember lép be. Rám néz, és mosolyra húzza fehér arcát. Már megint én voltam az első. Az asztalomhoz lép, és elfoglalja megszokott helyét. Néhány percig vizsgálgatja Pest ezen szegletét az ő szemszögéből, majd előhúz egy papírost és rajzolni kezd. Tolnay Donát. Már nem vagyok egyedül. Nem telik el három perc és új társ érkezik. Mikuli Vera az. Akárhányszor lép be ezen az ajtón, én mindig elmosolyodok. Eszembe jut a nap, amikor először jött be ide hölgy társaival együtt. Az itt üldögélő urak bizony eltátották szájukat. Mára viszont már mindenki megszokta, hogy nők is tiszteletüket teszik e szent helyen. Vera. Ő volt az első, aki a városi polgárok számára néptánckört szervezett, nem kis sikerrel. Most látom, hogy nem egyedül jött. Az oldalán a bálok szépe, a kacér, mindig mosolygó szőke hölgy áll. Sokszor jönnek hozzám kis suhancok, hogy megkérdezzék, kit tisztelhetnek a kisasszonyban. Ő Cserepes Liána. Helyet foglalnak. Várunk. Nem sokáig. Egy kopott kabátos langaléta, szakállas férfi esik át a küszöbön. Érkezte egészen meglep, hiszen ő az, aki mindig késni szokott. Jó barátom, régi cimborám Szalóki László érkezett meg, aki amellett, hogy igen jól bánik a tollal él hal a Lumiére testvérek találmányáért és a filmekért. Olyan átélésekkel tud mesélni, ezen élményeiről, hogy az ember úgy véli, ő találta fel ezt a masinát. A következő, aki csatlakozik körünkhöz egy fiatal fiú. Közénk ül, rendel. A pincér, aki jól tudja kivel áll szemben, megpróbálja finoman a fiatalúr tudtára adni, hogy hitelkerete sajnos véges és fizetnie kell. A fiú elmosolyodik, előhúz egy cetlit és firkant rá néhány sort, majd a végére odabiggyeszti: Aldo. E nélkül az egész egy fabatkát sem érne, így viszont kifizette az elmúlt hetek alatt felgyülemlett adósságát. Ő a nagyszájú, mindig vigyorgó Áldozó Krisztián. Még mindig nincs itt mindenki, és az eddig csendes társaság beszélgetni kezd. Újabb jövevények. Deák Klaudia és Gyetvai Zsuzsa. Azon túl, hogy legalább olyan jól bánnak a tollal, mint az asztalnál ülők, elmondhatjuk, hogy Klaudia társaságunk azon tagja, akibe egyszerűen lehetetlenség beléfolytani a szót, már ha akad egyetlen ember is, aki ilyen botor próbálkozásba kezdene. Zsuzsi pedig, igen modern és a hagyományoktól létező legeltérőbb ruhadarabokkal hívja fel magára a figyelmet. Negyed kettő. Még mindig nem teljes a csapat. A következő ismerős újfent egy hölgy, aki azontúl, hogy mongol és tibeti nyelvtudásával kápráztatja el hallgatóit, nagy könyvkritikus hírében áll. Kalapáti Annamária most is egy Móricz-kötettel érkezik. Alig egy percre rá toppan be Fylyp. Nos őt is fura szerzetnek tartják. Él-hal a sportokért. Kinn volt az első újkori olimpián is, minden sportágban jártas mindegyiket ismeri, tanulmányozza. Ő erről ír. Már csak három emberre várunk. Öt perc múlva fél három. Egy kisasszony robog sietős léptekkel, üdvözletünket fogadva közénk telepszik, és természetesen rendel. A pincér jól tudja, csak a legkiválóbb étket vagy italt szolgálhatja fel a gourmand koronázatlan királynőjének. Ő nem más, mint Paluska Tímea. Lassan eltelik az öt perc is. Huszonkilenc. Egy göndör fiatalúr rohan befelé. Csak úgy hasítja a dohány felhőket maga körül. Vidra Gábor nem egyszerűen nyomdász. Ért mindenféle olyan szerkezetekhez is, amiért pár évszázaddal ezelőtt még máglyán loboghatott volna. Szerinte ez a jövő. Én az automobilt is elképzelhetetlennek tartottam. Mégis van. Gábor joggal siet. Ő is tudja, hogy nem lehet késni... Nyílik az ajtó. Egy körszakállas férfi lép be az ajtón, aki kísértetiesen hasonlít Eötvös Józsefre. Az ajtóban megáll és vet egy pillantást zsebórájára. Fél három. Pontosan. Ő sosem késik egy másodpercet sem, és egy pillanattal sem jön korábban. A pincér, amint meglátja, szervírozza feketekávéját. Leül az asztalfőre, és rágyújt a egy pipára. Mindenki elcsendesedik. Megjött Bartusz a mi Ignotusunk. Körülöttünk sok fiatal tehetség próbál segíteni nekünk, azok, akik majd a jövőben foglaljál el helyeinket. Mi itt most dolgozunk. Illetve újságot írunk… Mint mindig. A város ezen szegletét már megszámlálhatatlanul sokadjára vizslatva az ablakon keresztül csak annyit suttogok magamban: Jól van ez így!

Páholy Kávéház, 1904. július 18.

     Nem tudom, a jövőben milyen hatással lesz életemre a Páholy és az itt eltöltött évek, de most úgy érzem, egész hátralevő, még be nem teljesedett sorsomat befolyásolja, hogy én készítem el a teát itt mindenkinek, s az ehhez szükséges minden tudás birtokában vagyok.
     Nem tudom, kik ők nekem, és évek múlva emlékszem-e majd mindegyikük nevére, de úgy érzem, ismernek, és én is ismerem őket. Havonta egyszer kirakjuk önmagunkat az asztalra egymás elé, mintha halkan azt suttognánk, csak úgy szemérmesen, magunk elé: - Hoztam egy verset. Tegnap írtam, semmi különös, csak gondoltam, megmutatom, hátha tetszik. – Idegenek, akik túl jól ismerik egymást, ezért mosolygunk úgy egymásra a folyosón, és ezért sütjük le a szemünk, ha a Páholyban verseket olvasunk.
     Nem tudom, mi van a Páholy levegőjében, mi olyan különös a zöldes falakban, de úgy érzem, reggelente, ha kinézek az ablakon, a városháza tornya mögötti szürkeségben a világ végét látom.

Mikuli Vera

„Such a perfect day…”
„… I’m glad I spent it with You!”
     A páholy szó hallatán van, aki színházra gondol, míg másoknak esetleg a szabadkőművesség jut eszébe. Kevesen vannak azonban azok, akik tudják, hogy a szó egy fiatalokat tömörítő társaságot is jelent, akiknek nagyon jó kilátásuk van a Széchenyi-térre.
Mit is jelentenek ők nekem? Ezt úgy érzem elég, nehéz úgy szavakba önteni, hogy átadja azt misztikus és átszellemült érzést, amit csak ott élhet át az ember köztük, de talán képes rá mindenki, aki szívvel-lélekkel elkötelezte már magát valahol. Megpróbálom mégis úgy megformálni, hogy néhányan megérthessék.
     Nekem ők változatosság. Jelentik a fülig érő mosolyt, és az éles kritikát. Ők nekem a nosztalgia, a kapu egy csodálatos múlt és a bizonytalan jövő között. Megtestesítik az inspirációt, a motivációt. Kapok tőlük, lendületet és ötleteket. Köztük, olyan vagyok, mint „ami” régen voltam, még akkor is, ha már „öreg” vagyok. Ők lángoló tűz és fékezhetetlen tenni akarás. Jelentik a tea illatát, a váltás ruha nélküli kirándulást és a halhatatlan parafadugók akváriumát. Olyanok mint a fa gyökerei melyen keresztül a növény mindig táplálkozhat, és amelybe egy tomboló vihar közeledtével kapaszkodhat.
     Bár gondolkodásmódunk sokban hasonlít, mindenkinek sikerül kifejezésre juttatnia önmagát. Hiszen pont ez a lényeg, hogy véleményt alkossunk és mondjunk. Ezek ők. Ők, akik közül egy én is vagyok. Mi eredményezi ezt a fantasztikus kohéziót? Valószínűleg nem tartanánk sehol, ha nem lenne szakállas Bartusz, aki atyai gondoskodással óvja, és formázza ezt a fantasztikus csapatot. Minden bizonnyal és minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy neki köszönhetjük, hogy a Páholy az, ami.
     Ülök a mikrobuszban Pestről hazafelé jövet, egyesek alszanak, mások halkan beszélgetnek, én meg álom és ébrenlét között lebegve, elmélkedek mindezeken.
Azt mondják, tartozni kell valahova, hogy megállhassuk a helyünket, és hogy ne legyünk megcsömörlöttek, hogy mindig legyen valaki, akinek elpanaszold a bánatod, hogy mindig legyen valaki, akit megvigasztalhass. Kell valaki, hogy vitatkozhass, és hogy egyetérthess. Szükség van valakire, hogy épülj, és hogy általa lásd önmagad. Kell, hogy valaminek a tagjai legyünk, hogy együtt képezzünk szerves egészet…
     Betoppanok a szobába, és társaim érdeklődnek az elmúlt két nap eseményei után, melyet a Páholy tagjaival töltöttem. Én csak mosolygok, és csak annyit vagyok képes kinyögni: Jó volt… Köszönöm!